a hagyományos politikai pártok szétestek, s a politikai élet egyetlen szervezet, Emmanuel Macron államfő Köztársaság lendületben nevű mozgalma körül szerveződött újjá.

Május 7-én a franciák a 39 éves Emmanuel Macront a szavazatok 66 százalékával választották meg elnöknek a 34 százalékot elért Marine Le Pennel szemben, aki pártja, a Nemzeti Front eddigi legjobb eredményét érte el 10,6 millió szavazó támogatásával. Bár Macron biztos győzelmét a Franciaországban alacsonynak számító 77 százalékos részvételi arány, s a tíz százaléknyi érvénytelen szavazat némileg tompította, minden idők legfiatalabb francia köztársasági elnökének a teljes ismeretlenségből történő villámszerű felemelkedése történelmi siker, mert a francia politikai berendezkedés nem kedvez az új szereplőknek.

Macronnak az elnökválasztás előtt alig egy évvel alapított mozgalma a hagyományos jobb-bal megosztottság fölé kívánta magát helyezni, az volt a célja, hogy a progresszíven gondolkodókat minden oldalról maga mellé állítsa. A több mint egy évtizede 10 százalékra tehető munkanélküliség miatti elégedetlenség és a korrupciós botrányok miatt a korábban kormányzó pártokba vetett bizalom megroppant. Macron, aki az előző szocialista kormány gazdasági minisztere volt 2016 augusztusig, el tudta hitetni, hogy a megújulást ő képviseli, nem pedig a radikális jobboldali Nemzeti Front.

Év elején a közvélemény és az elemzők is úgy vélték, a sikertelen ötéves baloldali kormányzást követően a jobboldal jelöltje, Francois Fillon lehet az elnökválasztás győztese. Macron azonban jól ismerte fel, hogy a politikai élet megújításának vágya mellett a politikai megosztottság elutasítása is teret nyithat neki a centrumban. A körülmények is neki kedveztek: az előző államfő, Francois Hollande nem jelöltette magát újra elnöknek, s a baloldal januári előválasztásán a szocialisták belső ellenzékéből érkező, az alapjövedelem bevezetését ígérő Benoit Hamon lett az elnökjelölt. A jobboldalon pedig Francois Fillon családtagjainak feltételezett törvénytelen parlamenti foglalkoztatása akkora botrányt kavart, hogy elnökjelöltjüktől saját párttársai egy része is elfordult.

Macron volt az egyetlen jelölt, aki az optimizmusra építette kampányát, azt hirdetve, hogy az egyéni sikerrel és a jövőbe vetett hittel Franciaország képes visszaszerezni egykori dicsőségét, és széles körű reformprogrammal, Brüsszellel szorosan együttműködve megtalálhatja a helyét a globalizálódó világban. Macron számára legyőzhető ellenfélnek számított az EU és a globalizáció bírálatát hangsúlyozó Marine Le Pen, jóllehet az elmúlt években sikerült a választók előtt szalonképessé tennie az apja, Jean-Marie Le Pen által negyven éve alapított Nemzeti Frontot, s fokozatosan kiszélesítenie a szavazóbázisát.

Az április 23-i első fordulóban a hagyományos bal- és jobboldali pártok jelöltjei kiestek, Macron és Le Pen jutott be a második fordulóba. A véleményformálók a Le Pen jelentette szélsőjobboldali veszélyre figyelmeztettek, ezért Macront támogatták. Az elnökjelöltek tévévitájában Le Pen annyira gyenge teljesítményt nyújtott, hogy végül a kitűzött célt, a legalább 40 százalékos eredményt sem érte el, s a júniusi parlamenti választásokra még inkább visszaesett a pártja, így annak a lehetőségét is elvesztette, hogy Macron legfőbb ellenzékévé váljon. A parlamentben a Köztársaság lendületben abszolút többséget szerzett, de Macron a jobbközép Köztársaságiaktól érkező Edouard Philippe-et nevezte ki kormányfőnek, tovább mélyítve ezzel a volt államfő, Nicolas Sarkozy pártjának válságát, a szocialisták korábbi, közel 300 fős frakciója pedig tizedére csökkent.

A generációváltással járó választásokat követően a parlamenti alsóházban az új képviselők többsége - a kormánytagokhoz hasonlóan - a civil társadalomból került ki, korábban egyikük sem töltött be politikai tisztséget. Amikor a centrista Modem politikusai távozni kényszerültek júniusban a kormányból, mert vizsgálat indult ellenük fiktív európai parlamenti asszisztensek alkalmazása miatt, a helyükre is elismert technokratákat nevezett ki Macron.

Az államfő 66 százalékos tetszési indexe nyár végére óriásit zuhant, de azóta folyamatosan emelkedik, bár még mindig 14 százalékponttal alacsonyabb, mint májusi megválasztása után. Ez azzal magyarázható, hogy Macron eltökélten és határozottan indította be a kampányban megígért reformokat. Nem engedett sem az ellenzéknek, sem az utcai tiltakozásoknak, és szeptember elején aláírta a munkaerőpiac rugalmasabbá tételét célzó munkajogi reformot, amelynek célja a munkanélküliség csökkentése, s amellyel a jobboldali választók többségét maga mögé tudta állítani. Ezzel párhuzamosan megkezdődtek az egyeztetések a baloldal számára fontos szociális reformokról is.

A 2015. november 13-i párizsi merénysorozat éjszakáján kihirdetett rendkívüli állapotot november 1-én új terrorelhárítási törvény váltotta fel, amely a továbbra is magas terrorfenyegetettségre hivatkozva átültette a büntetőjogba a terrorizmus elleni harchoz használt eszközöket.

Az államfő augusztus 29-én a nagyköveti értekezleten, majd szeptember 26-án a párizsi Sorbonne egyetemen mondott beszédében egyértelművé tette, hogy a francia külpolitika legfőbb feladatának az EU reformját tekinti, amelynek alapját az eurózóna integrációjának megteremtése jelenti.

Macron a transzatlanti kapcsolatokat is új alapokra helyezte. Nyíltan bírálta Donald Trump döntéseit, miközben díszvendégként fogadta az amerikai elnököt Párizsban. Hasonló személyes viszonyt alakított ki Vlagyimir Putyin orosz elnökkel is. A terrorizmust és a migrációs helyzetet érintő, bonyolult és érzékeny ügyekben folyamatosan kezdeményezéseket indít az afrikai és arab országokban.